A művész személyiségétől függ a műsor eladhatósága

interjú Horgas Eszter Artisjus-díjas, Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett fuvolaművésszel.

Eszterrel egy klasszikus céges, díjátadó rendezvényen dolgozunk együtt, ahol éppen befejezi profi hangbeállását, melyet minden koncertje előtt elvégez és az öltözőben készségesen válaszol kérdéseinkre:

Mennyire nehéz eladni azt a műfajt, amiben mozogsz?

Én azt gondolom, hogy Magyarországon, de talán a világban is ez a művész személyiségétől függ, nem feltétlenül a műfajtól. Remélem a világot is az érdekli inkább, hogy milyen személyiség van a színpadon. Másodsorban persze fontos az is, hogy mit játszik a művész. Nagy különbség van a nézők számában például, amikor Carment játszok, vagy amikor Bachot. Amikor 2003-ban a Carment megcsináltuk, akkor 10.000-en voltak az Arénában. Utána 2005-ben a Bachon 6.000-en. A különbség látható, de mégis úgy gondolom, hogy személyiségtől függ.

Milyen igényt látsz manapság a komolyzene iránt? Mennyire nyitottak a fiatalok erre?

Nagyon fontos célközönség a fiatal korosztály, ezért próbálok mindig odafigyelni arra, hogy mi történik a világban. Az előadóművészetnek mindenképpen reflektálnia kell a jelenre. Ezért is van az, hogy én nem játszom színtiszta klasszikus zenét (persze vannak olyan koncertjeim is). Folyamatosan keresem a ma hangjait, a mához akarok szólni.

Mennyire változott ez az évek során? Gondolom te is próbáltál alkalmazkodni az igényekhez.

Nem igazán tudatosan csinálom ezt. Általában én a munkáimat koncepcióra építem, minden munkám valamiféle szellemi, dramaturgia kör köré épül. Nekem nagyon fontos, hogy legyen mondandóm, ezt tanítom én is a növendékeimnek. Amikor nem tudja az ember, hogy ő kicsoda, és mit érez, mit gondol, akkor felesleges elvárni a közönségtől, hogy helyette kitalálja.

„Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem az az utam, hogy egy zenekar tagjaként játsszak.”

Nagy bajban is voltam akkoriban, mert nem született meg az a felismerés, hogy mit kell csinálnom, merre tovább. Nekem a 2003-as Carmen volt az áttörés, aminek egy erőteljes pozitív visszajelzése volt, s igencsak megváltoztatta az életem. Kaptam egy nagy „igen”-t az élettől, hogy ezt kell folytatnom. Iszonyúan jó érzés, amikor látod, hogy elkezd működni az a vízió, amiről eddig csak álmodtál.

Szerinted mitől lesz jó, sikeres egy rendezvény? Min múlik egy rendezvény sikere, s mennyire tartod fontosnak ebben a te szereped?

Szerintem egy rendezvényen is a személyiségen múlik minden. Bármennyire is furcsa, amikor én először elkezdtem járni céges rendezvényekre, rettenetesen utáltam, egyébként sem vagyok egy haknis típus. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kiszolgáló személyzet. Egyáltalán, semmilyen szinten nem szeretem az ilyen protokoll, felszínes dolgokat, nem is hiszek ezekben. Akkor tud sikeres lenni egy rendezvény, ha te tényleg hiszed azt, hogy amit csinálsz, amin dolgozol, az fontos. Ha odateszed magad – ez vonatkozik mindenkire, szervezőkre, fellépőkre stb. –, és nem csak az lebeg a szemed előtt, hogy pénzt akarsz keresni, akkor sikeres leszel abban, amit csinálsz.

Szoktál válogatni a felkérések között?

Persze!

„Én például nem tudok háttérzenét játszani, emiatt nagyon sok pénzt utasítottam már vissza.”

Nem arról van szó, hogy lenézem ezt a műfajt, hanem az „anyag”, amit én játszom, illetve a személyiségem is alkalmatlan erre. Ha nem figyelnek az emberek, frusztrált leszek, nem találom a helyem. Ennek ellenére rendkívül szeretem, amikor egy kocsmában élőzene szól. Az embernek meg kell találnia azt, hogy miben jó, s abban kell mozognia, mert ha nem így tesz, akkor az hamar visszaüt.

Milyen rendezvényekre emlékszel vissza a legszívesebben? Legkedvesebb élményed, történeted, esetleg helyszíned?

Ezek meglepetések szoktak lenni általában. Az emberben van egyfajta fenntartás ilyenkor, mert tudja, hogy a vendégek nem azért vannak ott, mert Horgas Eszter koncertre váltottak jegyet. A céges rendezvényeknél a művész mindig egy kicsit kiszolgáltatott, nem tudja, mi a menetrend, kiknek játszik. Vannak olyan helyzetek, amikor a vendégeken látszik, hogy nagyjából tetszik nekik, amit hallanak, de már mennének a dolgukra, vacsorázni, beszélgetni stb. Ellenben én is gyakran meg szoktam döbbenni, például tavaly volt egy meghívásom, ahol orvosok előtt játszottam, és egyszerűen nem akartak leengedni a színpadról, hihetetlen érzés volt. Egy saját koncert is kihívás persze, ott se tudhatod mindig, hogy mi fog történni. Lehet, hogy aznap tökéletesen játszottál, de mégsem azt a visszajelzést kapod a közönségtől, amire számítottál. Pár napja volt egy templomi koncertem, ahol zokogtak az emberek, pedig nem tettem oda magam jobban, mint máskor, csak úgy jöttek belőlem az érzelmek, a fájdalmak. Egyszerűen eljutottam az emberekhez. Az élet más területein is a legfontosabb, hogy megszülessen valami az emberek között.

Igen, mi rendezvényszervezők is erre törekszünk. Te mit érzékelsz például abból, amikor valami probléma van? Mi a leggyakoribb hiba, amit te látsz egy rendezvényen, vagy amibe te belekerülsz, s emiatt nem érzed jól magad?

Nem csak az a fontos, hogy becsületesen elvégezzük a munkánkat, hanem lennie kell egy kis plusznak is, ami szerintem a figyelem. Ha az odafigyelés, a szándék, hogy jó dolgot hozzunk létre, megvan, akkor szerintem baj nem lehet. Én is próbálok odafigyelni, hogy a csapatom, amikor szervezem a fellépéseket, jól érezze magát. Már csak az is egy kedves gesztus, ha megkérdezed a művészt, hogy mitől érezné jól magát? Ezek apróságok, amik ha egymásra épülnek, akkor egy nagyon jó, komfortos érzést adhatnak. A „legyünk túl rajta” mentalitás általában nem kifizetődő.

Ezért is az a mottónk nekünk, hogy „közösen a rendezvények sikeréért”! A művészekkel és az ügyféllel közösen szeretnénk létrehozni valamit.

Ami még nagy kulcs a sikerességhez, az a személyesség. Ez szerintem kiveszett a mai világból. Minden annyira felgyorsult, nincs időnk egymásra, mindenkinek megvan a saját baja. Már nem minőségileg töltjük el együtt az időt. A fiatalokon is azt látom, hogy szenvednek ettől. Nincsen igazi, mély figyelem egymás iránt. A figyelem energia és munka az élet bármely területén. Engem nem érdekel úgy az élet, ha csak eltelik, és nincs benne energia, erőfeszítés.

Vannak bevált eszközeid arra, hogy magadra vond a közönség figyelmét? Hogyan tudsz a közönséggel kapcsolatot tartani?

Akik engem szeretnek, vagy akik szívesen jönnek a koncertjeimre, azok tudják, hogy olyat fognak hallani tőlem, amit sehol máshol. Én maximálisan odaadom magam a fellépéseimen, és azt érzékelem, hogy ez hat az emberekre. Az ember először azt nézi meg, hogy ki játszik, s másodsorban azt, hogy mit. Azért vagyok szerintem én is sikeres, mert találkozik az érték a tudással, illetve azért is, mert hallgatható, amit csinálok, a zeném mindig alkalmazkodik az adott helyzethez.

Miben változott, változott-e egyáltalán az életed a Got Talentnek köszönhetően? Hogyan élted meg azt az időszakot, amikor minden szem rád szegeződött?

Ha mérleget kéne vonnom, most már azt mondom, hogy pozitívan változott. Amikor benne voltam a műsorban, akkor egyáltalán nem voltam ebben biztos. A TV és a show egy teljesen más világ, mint amiben én mozgok. A TV-ben az a legfontosabb, hogy amit csinálnak, az eladható legyen. Az a fajta személyiség, amiről korábban beszéltem, egyáltalán nem fontos. A cél, hogy minél több ember nézze a műsort, s ehhez igen triviális eszközöket vetnek be: a botrányt, a meghökkentést. Ehhez pedig ki kell hozni a szereplőkből azt, ami kamu. Eléggé szenvedtem is ettől. Olyan dolgokat pakolt rám a média, aminek a célja csak az volt, hogy nézzék a műsort. Olyan személy képét alakították ki rólam a műsorban, aki mindenre nemet mond, s akinek olyan magasan van a szakmai elvárása, amit nem lehet megütni.
De ennek ellenére a rajongói táborom nőtt. Megdöbbentő volt múltkor Pestszentimrén, hogy 1200 ember jött el a koncertemre. Az emberek tudják, hogy milyen vagyok, mit játszok, mit teszek le az asztalra, s úgy gondolom ez, s nem a műsorban festett kép alapján ítélnek meg engem.